Nevezetesen belekeveredtem egy politikai fórum labirintusába, ami két okból is izgalmasnak bizonyult. Eleinte azt sem tudtam, mi a nyavalyát csináljak, és hogy mit keresek ott egyáltalán. Fogalmam sem volt, hogyan kövessem az eseményeket. Miután erre sikerült rájönnöm, elkezdtem ízlelgetni a névtelenség szabadságát.

Nem arról van szó, hogy ne vállalnám a gondolataimat, de meglehetős hamar rájöttem, hogy kisebbségben vagyok. Nyugodtan elhiheted,nem hagytam magam, de azért időnként jól jött volna valami hathatós külső támogatás valamelyik krampácstól (jelzem, azt is tegnap tudtam meg, hogy a kartács a fórumozók körében tulajdonképpen kartársat jelent).

Egy dolgot mindenképpen meg kell állapítanom: kisebbségben lenni arctalanul és névtelenül is nyomasztó.

Ettől a gondolattól kicsit összeszorul a gyomrom, ugyanis eddig ez nem jutott el ilyen világosan a tudatomig. Az ember egy bizonyos közegben él, és dolgozik. Ismeri, vagy ismerni véli a körülötte lévő embereket legalább olyan szinten, hogy eldönthesse, mit köt az orrukra, és mit nem. Abban a pillanatban, amikor ebből a viszonylagos biztonságból kilép egy tágabb világba, helyzete nyomban bizonytalanná válik.

Például a metrón gyakran azon kapom magam, hogy megpróbálom kitalálni, vajon az utasok közül ki, milyen napilapot olvas, milyen helyeken vásárol, milyen pártra szavazna, ha most vasárnap lennének a választások. Ha ugyan szavazna egyáltalán :)))

Lehet, hogy hihetetlen, de az újsággal kapcsolatban az esetek többségében igazam van. Szinte biztosra vehető, hogy a félhosszú hajú, őszülő, bajuszos-szakállas férfi - aki kopott, de valódi bőrtáskát szorongat - a Magyar Nemzetet olvassa. Előfordul, hogy a Tescós reklámszatyor, Budmil hátizsák, vagy Nike cipő gazdája jobboldali sajtóterméket lobogtat, amitől kissé összezavarodom.

Mindíg azt hittem ugyanis, hogy jobboldali "értékrend" szerint a multik termékeinek megvásárlása hazaárulás, de legalábbis a kommunista, liberális csürhe gazdaságromboló törekvéseinek ékes bizonyítéka.

Szóval ott tartottam, hogy a kisebbségi lét még akkor is félelmetes, ha a világháló ismeretlen szövevényében bármikor elmenekülhetsz a többség acsarkodása elől. Ráadásul jómagam nem vagyok az a fajta, aki mindíg visszvonulót fúj, amikor a fejében az első vészcsengő megszólal. Sőt, ilyenkor bevadulok, mint bika a vörös posztóra (mellesleg csillagjegyem szerint ez teljesen normális, sőt elvárható a részemről)!

Ilyenkor előszedem a legjobb érveket, a legfrappánsabb humoromat, a legcivilizáltabb vitastílusomat, és igyekszem elhárítani a támadásokat. A gond ott kezdődik, hogy ezzel a módszerrel annyira meglepem a másik oldalon álló partneremet, - és őszinte tisztelet a kivételnek - hogy másodpercek alatt átalakul egy jókora bunkóvá. Sértegetésbe kezd, acsarkodik és ráadásul borzasztóan viccesnek hiszi magát. Ez a legveszélyesebb pillanat, mert a vita itt vehet méltatlan fordulatot. Ha ugyanis abban az alpári modorban válaszolok, amit megérdemelne, akkor semmi sem mentene meg attól, hogy hasonlóvá váljak hozzá. Mindenre jobban vágyom, mint az efajta hasonlóságra.

Akkor inkább vállalom a kisebbségi létet, de azért egy kicsit félek.