Mivel a fiatalok bunkó viselkedése, vagy a bunkó fiatalok viselkedése (a sorrend szinte már mindegy is) iszonyúan irritál, egy másik blogomban már többször pufogtam ezekkel kapcsolatban.

Mivel ma reggel megismétlődött a szokásos jelenet, amitől agyvérzést kapok egyszer, gondoltam áthozom neked ide a korábbi gondolataimat. Kíváncsi lennék a véleményedre!

A közoktatásnak nincsenek nevelési feladatai?

 1. sz. bejegyzés

A buszra minden reggel felszáll egy fiatal asszony egy három év körüli és egy karonülő gyerekkel. Rendszerint az első ajtónál, ahol én ülök a vezető mögötti ülésen. Kicsit beljebb húzódik, de a szemem sarkából kénytelen vagyok látni, hogy senki sem mozdul.

A busz tele van iskolába induló kamaszokkal és egyetemistákkal. A jövő nemzedékével. A mi gyerekeinkkel. A torkom elszorul és üvölteni tudnék. Néha olyan érzés kerít hatalmába, hogy meg kéne tépnem valamelyiket, hogy vegye már le a tekintetét az ablakról, és adja át a helyét az asszonynak!

Persze fel is állhatnék, és jó példát mutathatnék nekik. De hogy őszinte legyek, éppen elégszer adtam már át a helyemet állapotos és kisgyermekes nőknek, időseknek és fogyatékkal élőknek. Most már úgy érzem, nem rajtam a sor. Szerencsére ott még nem tartok, hogy valaki nekem engedje át a helyét, de azért már nem tartozom a zsenge korúak közé. A lábam ugyan még nem fáj, de a derekam gyakran kibabrál velem. Látod, magyarázkodok, pedig nem nekem kéne magyarázkodnom.

Legfeljebb annyiban, amennyiben mindenkinek, aki nem tanította meg a gyerekeit az emberségre, a másik iránti szolidaritásra. Szégyellem magam az ő helyükben is. Az a legaggasztóbb, hogy ezek a fiatalok talán még saját szüleikre, nagyszüleikre sincsenek tekintettel.

Ugyanakkor félek, ők lesznek az elsők, akik majd követelik az ülőhelyet, ha karonülő gyerekükkel felszállnak a buszra, amikor benő a fejük lágya, és családot alapítanak.


2. sz. bejegyzés

Nem kellett sokáig várnom, hogy összegyűljön bennem a mondanivaló a témával kapcsolatban.

Reggel a szokásos időben vártam a szokásos buszomat. A sofőr kissé elszámolta magát, és nem ott állt meg, ahova vártam. Egy 16-17 év körüli lány élelmesen elémvágott, és gyorsan ledobta magát az első ajtó melletti ülésre. Arra gondoltam, remélem majd legalább ilyen gyorsan felpattan, és átadja a helyét a fiatalasszonynak a két gyerekével.

Tévedtem.

Esze ágában sem volt felállni, pedig az asszony pontosan mellette állt meg. Mivel mostanában rákaptam a rádióhallgatásra, - könnyebben telik az idő -  csak késve érzékeltem, hogy valami vita folyik körülöttem.

Aztán a fiatalasszony eltűnt a látókörömből. Valószínűleg hátrébb ment, ahol a vita eredményeként hirtelen mégis felállt valaki, és ő leülhetett a gyerekekkel. Ugyanebben a pillanatban észrevettem, hogy a fiatal lány áll, és széke üresen árválkodik. Senkinek sem volt képe leülni az üres helyre, és a lánynak sem volt bőr az arcán, hogy visszaüljön.

Hátranéztem, és elemeztem a helyzetet. Kisakkoztam, ki lehetett a jószándékú utas, aki végül elüldözte a tinilányt a helyéről a fiatalasszony érdekében. Az intézkedő asszony nálam néhány évvel idősebb lehetett, és természetesen állt. Ugyanis ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ha ült volna, csendben marad.

Apukám buszvezető volt. Abban az időben, ha a sofőr orra előtt áll egy asszony, egy gyereket vonszolva, a másikat a karján cipelve, biztosra vehetted, hogy a busz addig nem indult el, míg valaki át nem adta a helyét. Bocs, tudom, akkor még pártállami időket éltünk. Nem illik nosztalgiázni.

Ahogy a mondás tartja, mindig az üléspont határozza meg az álláspontot. Szégyen gyalázat, de ez így igaz.


3. sz. bejegyzés

Szokásos időpont, szokásos busz, szokásos fiatalasszony a két gyerekkel.

Szokás szerint a vezető mögötti széken ültem, szokás szerint egy tinilány ült a lépcső melletti ülésen. Szokás szerint esze ágában sem volt átadni a helyét. Hát akkor nincs más hátra, mint előre.

Fogtam magam és felálltam. Megjegyzem a fiatalasszony nem tűnt túl hálásnak, és egyáltalán nem érzékenyült el attól, hogy egy anyja korú nő adta át az ülőhelyét nekik. Na mindegy, felálltam.

Akkor aztán megtörtént az, amin nem tudtam sírjak, vagy nevessek. Az utóbbi mellett döntöttem.

A tinilány ugyanis megkérdezte tőlem: nem tetszik leülni?

4. sz. bejegyzés - csak itt, csak most, csak neked!

Ma reggel elég vacakul éreztem magam.

Későn aludtam el az este, és rohadtul utáltam fölkelni. Ráadásul elfogyott a tejpor, szokás szerint tej, tejszín sincs, ahogy egy jó háztartásban kéne. Mivel nem tudom meginni a kávét anélkül, hogy valami tejeset tennék bele, a kávéivás elmaradt. Álmos voltam, nyűgös és fáztam is.

Leültem a buszon, de szándékosan nem az egyes, hanem a kettes ajtó közelébe. Valahogy úgy éreztem, nem bírnám ki, ha át kéne adnom a helyemet. A buszon kellemes meleg volt, fülhallgató a fülemben, szemem lehunyva. Pihiztem. Megérkeztünk a szokásos megállóba. Kikukucskáltam a szempilláim mögül. Szokás szerint felszállt a fiatalasszony  a srácaival.

Megállt ott, ahol minden reggel. És állt, és állt, és állt. Mellette jobbról egy tagbaszakadt, háromajtós szekrény méretű, nagyfejű srác, balról egy fiatal lány. És néztek kifelé az ablakon, ahogy a birkák bámulnak. Kezdtem magam egyre szarabbul érezni, és éreztem, hogy a gyomrom megindul fölfelé a torkom irányába.

Vettem egy nagy levegőt, és megérintettem a mellettem álló nő kabátját, hogy szóljon az anyukának, jöjjön ide, mert övék a helyem.

Láttam az asszonykán, hogy neki is kínos egy kicsit a dolog, és most először kiolvastam a szeméből a hálát is. Gyakorlatilag -  ha jobban belegondolok, már jó ideje - én foglalom nekik a helyet hétről hétre, napról napra. Valószínűleg ez valóban így van, de eddig csak tudat alatt észleltem. Hiszen bárhova ülhetnék reggelente, a végállomáson még tök üres a busz. Valamiért azonban mégis ragaszkodom az első ülések egyikéhez.

Most, hogy ez így tisztázódott bennem, sokkal jobban érzem magam. Nem csak lelkileg, hanem fizikailag is. Valahogy fiatalabbnak érzem magam attól, hogy nem vagyok rest megmozdulni, ha másnak nagyobb szüksége van az ülőhelyre, mint nekem.

Azért némi aggodalommal tölt el, ha arra gondolok, mi lesz, ha már nekem is szükségem lesz arra, hogy üljek. Mert ezek a suhancok, és tinilányok - tisztelet a kivételnek, de sajna ők piszok kevesen vannak - még keresztül is gázolnak a gyengébbeken, nem hogy átadnák a helyüket.

Ők a jövő reménységei! A gyerekeink... jézusom.

5. sz. bejegyzés

Ma reggel végre megtörtént a csoda. Fiatalasszony két gyerekkel fel a buszra. A kettes ajtótól integetek nekik, hogy jöjjenek oda, leülhetnek a helyemre.

Szemben velem egy fiatal srác ült, aki azonnal felállt, mikor meglátta őket. Egészen meghatódtam.

Kicsit később szóba elegyedtem a fiatal anyukával, és mondtam neki: nyugodtan jöjjenek oda hozzám reggelente, ha meglátnak, így garantálom, hogy lesz ülőhelyük. Megköszönte az ajánlatot és elbeszélgettünk egy kicsit, mielőtt leszálltak.

Meglepődve vettem tudomásul, hogy a srác nem ült vissza a helyére, hanem szépen elálldogált. Úgy látszik kényszeres beszélhetnékem támadt, mert megszólítottam: köszönöm, hogy ilyen szép napot szereztél nekem! A fickó nézett rám - pont mint egy elmebetegre - nem igazán értette, mi bajom van.

Köszönöm neked, hogy felálltál és átengedted a helyedet! Visszaadtad nekem a hitet a fiatalokban - mondtam neki és tényleg elérzékenyültem.

Nincs mit - mondta ő, és szinte biztos vagyok benne, hogy azt hitte becsavarodtam.

Nem baj. Én akkor is örülök. Ezek szerint van még remény!