Az alábbi mesében túlburjánzik "írói fantáziám". De hát ez a költői szabadság kategóriája, nemde?

Sajnos ma este olyan mesét kell elmondanom, ami felnőtteknek való, ezért kedves gyerekek lesztek szívesek most azonnal  elaludni. Küldjétek ide inkább a szüleiteket, hiszen a történet 18 karikás.  Ha netán előzetes tájékoztatást kérnek a témáról, mondjátok meg nekik, hogy amit most hallanak, az  nem az erotikus, hanem a horror műfajából merít. Így megkímélhetik magukat  a sokktól azok, akik irtóznak a vértől és erőszaktól.

Na szóval.

Történt egy szépnek indult estén, hogy egy falucska alpolgármestere, és egy mszp nevű párt budapesti tisztségviselője piszkosul megéheztek, mert valami fontos elfoglaltságuk miatt nem értek rá ebédelni. Beültek ezért egy helyi étterembe, hogy letuszkoljanak valami kaját, mert a gyomruk már olyan hangosan korgott, hogy többen is gyanakodva méregették őket.

A társaságukban ülő asszony felfigyelt a szomszédos asztalnál helyet foglaló daliás férfiúra. Szinte nem is figyelt oda a körülötte folyó társalgásra, - a gyomruk korgásától egyébként is alig hallotta, miről van szó - mert egyfolytában azon agyalt, ki lehet a nemes arcélű ember a mellettük lévő asztalnál. Aztán egyszer csak beugrott valami! Uramatyám! Ez a fickó valami mágus, vagy sámán, vagy ilyesmi - gondolta a nő, és már majdnem belenyugodott a dologba. De biztos te is ismered azt a szitut, mikor valami motoszkál benned, érzed, hogy nem az igazi választ találtad meg a benned felmerült kérdésre. Na így járt ez a szegény asszony is! Egyre csak képek villantak fel előtte, és több képen felismerni vélte a férfit. Egyszer csak bevillant egy kép, és a nő érezte, hogy most fején találta a szöget.

Hát persze, ez a krapek ma egy kereskedelmi tévénél dolgozik, és műsorvezetőnek hívja magát. Amúgy meg oszlopos tagja egy feloszlatott, félkatonai, erőszakos társaságnak!  Na ekkor jött el a pillanat, amikor csöndben kellett volna maradnia. De milyenek a nők? Sosem tudják, mikor kell befogniuk a szájukat, így aztán elmesélte az asztalnál ülőknek egy kellemesnek éppen nem mondható élményét a magyar gárdával összefüggésben. Hogy az étterembe jövet gárdista egyenruhás kultúrlények a viselkedésükkel megfélemlítették meg az utasokat, akikkel  együtt utazott ő is. A társaság ekkor beszélgetésbe kezdett a gárdáról  és gárdistákról mint jelenségről.

A következő pillanatban a délceg, ámbár úriembernek semmi esetre sem nevezhető műsorvezető - bár igazából műsorvezetőnek sem nevezhető - felpattant a székéből, az alpolgármesterhez lépett, és a fülébe súgta, hogy kuss legyen. Nehogymá provokálja őt, mer' azt egy nagy, magyar gárdista nem tűrheti holmi jöttment balliberális senkiházitól, de nem ám! Azzal úgy pofánvágta az őt provokáló pártfunkcionáriust, hogy arról koldult!

Még hogy a gárda, meg a gárdisták megfélemlítik az embereket? Rágalom, hazugság, és aljas rémhírterjesztés. A gárdisták igenis megvédik a magyar népet a bűnözőktől, és hazaárulóktól! És ne tessék kérem szépen rossz hírét kelteni ezeknek a délceg, daliás hősöknek, akik a tehetetlen állam helyett felvállalták e nemes feladatot! Mindenféle ostoba, és szánalmas pletykákat terjeszteni  az önkéntes parlagfűirtó egyesületről igen csúnya dolog, és nem fér bele a magyar nemzeti etikettbe. Aki pedig ezt nem hajlandó tudomásul venni, az jól orrba lesz vágva, plussz fel lesz jelentve rágalmazásért. Akinek nem tetszik, átmehet szépen egy másik étterembe, egy másik faluba, vagy egy másik országba, mondjuk Izraelbe.

Rend lesz itt, a kutyaúristenit, ha addig éltek is!

Tanulság: A magyar gárda tagjának lenni dicsőség. Ha valakiről elmondod, hogy a magyar gárda tagja, megsérted őt.

Most akkor hogy is van ez?