Első pillanatban csak egy mondatra futotta: meghalt Bujtor István.

Megint meghalt egy olyan ember, aki számomra egy személyben volt művész és magyar. Aki soha nem verte a mellét a magyarságával, akitől soha nem hallottam, hogy rossz helyre született. Hogy igazán Hollywoodban lehetett volna valaki. Hogy itthon nem hagyták érvényesülni.
Megint meghalt egy magyar művész ember, aki olyan volt, mint sokan mások, akik itt élnek ebben az országban, adott feltételek mellett, adott lehetőségekkel. Magyarként. Csöndben, de tevékenyen.

Azt hiszem sírni fogok a temetésén, ha látom a tévében.

Családomból már hárman mentek el, akik nagyon közel álltak hozzám. Húgom már huszonöt éve meghalt, még tizenhét sem volt. Apukámat tíz, nővéremet öt éve veszítettem el. Temetésük után sokáig nem jöttek a könnyek. Ma is gyakran azon kapom magam, hogy elindulok valamit gyorsan közölni velük, de persze
útközben megtorpanok.

Rajtuk kívül két embert sirattam meg életemben. Simándy Józsefet és Hofi Gézát.

És most megint meghalt valaki, aki erőt és derűt adott a nehéz percekben. Az én korosztályom biztos nem felejti el őt, de félek, a fiatalok már a nevét sem fogják ismerni.
Ahogy elfelejtették Gobbi Hildát, Major Tamást és Ruttkai Évát.
Csak remélni tudom, hogy a televízió csatornák valamelyike észreveszi, hogy ki kéne tölteni azt az űrt, amely napjainkban az értékes és értéktelen között tátong.

Félek, ez még sokáig csak remény marad. De a remény hal meg utoljára...