Négyévenként megadatik a lehetőség arra, hogy megválasszuk Magyarország parlamenti képviselőit.

Vicces, de amikor az alkalom elérkezik, sokan csak legyintenek. Eszem ágában sincs szavazni, teljesen mindegy, kire szavazok! Mind egyformák. - mondják. Ami persze kicsit igaz is.

Az utóbbi időben sajnos egyre gyakrabban kényszerülök arra, hogy felülvizsgáljam nézeteimet. A meggyőződésem szilárd, de mostanában nem tűnik megingathatatlannak. Ez persze nem tölt el túl nagy örömmel, mert az elveimet senki kedvéért nem adom fel. Viszont nagyon szerény a felhozatal elveim képviseletében. Nagyon, nagyon szerény.

Emlékszem az első demokratikus választásokra a rendszerváltás hajnalán (hű, milyen patetikusra sikerült, de klassz, nekem tetszik). Fiatal asszony voltam, két kicsi gyerekkel, és abszolút nem érdekelt a politika. Azt sem tudtam, mi a különbség a miniszter, és a miniszterelnök státusz között. Férjem dolgozott, - akkor még volt férjem - rendben voltak az anyagi körülményeink (a házasságunk mondjuk éppen ebben az időben kezdett zátonyra futni).

A pártok kampányoltak, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Ezért aztán el sem mentem a választásra. Ma már örülök neki, hogy nem asszisztáltam ahhoz a gazdasági ámokfutáshoz, aminek - meggyőződésem szerint - még most is a levét isszuk.

Szép, szép, hogy oda utazunk, ahová csak akarunk, de azt nem igazán tudom, hogy miből. Mert sajnos a munkanélküli segélyből, minimálbérből, vagy a közszféra alján kapott könyöradományból nem igazán futja ilyesmire.

Attól félek, hogy a következő választásnál én is csatlakozom a nem szavazók táborához.

Most aztán igazán nem szeretnék asszisztálni, mert nem kell jósnak lenni hogy lássuk, a társadalom nagy része mindig a vesztes oldalon marad.