Ha olvastad a fogyókúrákról szóló irományaimat, akkor tudod, hogy állandóan harcban állok a kilókkal.
 
Egyik kedves kolléganőm nemrégiben lett túl egy 90 napos fogyókúrán, és őszintén szólva - bár nagyon kedvelem őt - megkörnyékezett a sárga irigység.

Ugyanis egyetlen egyszer nem hallottam panaszkodni, hogy éhes. Egyetlen egyszer sem siránkozott a rántott hús, vagy a sült krumpli után. Egész egyszerűen tartotta magát az előírt szabályokhoz, és úgy ledobta a fölösleges kilókat, hogy már rá kellett szólni, hogy hagyja abba. Azóta sem állt vissza zabáló üzemmódra, és azt mondja, nem is hiányzik neki semmi olyan étel, amit azelőtt előszeretettel fölfalt, bár tudta, hogy a kilók szépen szaporodnak rajta a nem kívánt helyeken.

Nos, az eredményein felbuzdulva elhatároztam, hogy én is belekezdek a diétába, kerül amibe kerül. Nekilendültem tehát, és egészen tegnapig - azaz az első gyümölcsnapig - minden rendben is volt. Hanem tegnap aztán a kínok kínját kellett kiállnom. Egyrészt nem vagyok túlzottan oda a gyümölcsért, és ennek megfelelően már előre utáltam, hogy egész nap csak ilyesmit ehetek.

A délelőtt még csak hagyján! De délután - bár nagyon, nagyon éhes voltam - egész egyszerűen nem voltam képes egy falatot sem lenyelni. Aztán este fél tíz körül már nem bírtam tovább, és mégis nekiálltam a maradék szőlő és az egy szem még meglévő banán elpusztításának.

És láss csodát, az utolsó néhány szem szőlőt már alig bírtam letuszkolni. Jóllaktam! Azzal a megnyugtató tudattal hajtottam álomra a fejemet, hogy a következő napom húsos nap lesz.

Hurrá!