A családot ma is az anya tartja össze. Jó esetben ez a kis közösség adja az energiát a nagyobb közösségben való sikeres jelenléthez.
A szülők mindent megtesznek azért, hogy semmi ne hiányozzon a teljes élethez. Apa éjt nappallá téve dolgozik az anyagi jólét megteremtése érdekében. Anya is keményen helyt áll a munkahelyén, és természetesen otthon is. Segít a gyerekeknek a tanulásban, főz, mos, takarít. Este pedig üdén és frissen a férjéhez bújik.

Ha a család szétesik, - mondjuk egy válás miatt - az esetek többségében mindenkinek az a jobb, ha a gyerek az anyánál marad. Az ilyen fajta "anyás" csonka család közelebb áll a teljeshez, mint hinnéd. Persze vannak veszélyek, mert az anyák gyakran nem az eszükkel gondolkodnak, hanem a szívükkel. A gyerekeikkel kapcsolatban rosszat még csak feltételezni sem hajlandóak. Az utolsó pillanatig - amikor a gyanú már bizonyosság - képesek mindent elhinni a gyereküknek, bármilyen nyilvánvaló is a hazugság.

A haláleset az más. Ha egy családból bárki eltávozik, és soha többé nem jöhet vissza, akkor visszafordíthatatlan torzulások következhetnek be a családtagokban. Az addig esetleg elfojtott apró sérelmek megállíthatatlanul előtörnek.

Apukám 1999-ben meghalt, éppen abban az évben, amikor új jövevényt vártunk a családunkba. Lányom még nem fejezte be a gimnáziumot, amikor terhes lett. Nem tudtam eldönteni, elmondjam-e a beteg apámnak a hírt. Nem tudtam jó hír lenne számára, vagy rossz. Nem mondtam el neki, és ma már nem tudom, jól döntöttem-e. Az örökösödéssel nem voltak problémák, szerencsére édesanyám még a mai napig is velünk van. Válásom óta együtt laktunk: fiam, anyukám, nővérem, unokaöcsém és sógorom. Ekkor még az örökösödésnek gyakorlati jelentősége nem volt. Apu része a nővéremé és az enyém lett. Pont.

Aztán 2005-ben a nővérem is meghalt. A sógorom szinte azonnal lelépett egy nővel, az unokaöcsém viszont velünk maradt. Vele őszintén szólva soha nem voltam túlságosan jó viszonyban. Ami azt illeti, rossz volt a viszonyunk, mióta csak kezdett kinyílni a szája velem szemben. Egy vita alkalmával közöltem vele, hogy egyelőre még nem az övé a ház, tehát jobb, ha alkalmazkodik másokhoz. Erre megkaptam a korrekt választ: az a szerencséd, mert ha az enyém lenne, te már nem lennél itt – mondta nekem.

Ennek már jó pár éve. Amikor az apja elköltözött, ő gyakorlatilag elfoglalta az egész lakást. Másfél szobát használt, és az összes közös helyiségek tele voltak a cuccaival. A barátnője innen járt dolgozni, és ide járt haza aludni. Rendszeresen fogadta baráti társaságát, hangoskodtak, koszoltak. Takarítani viszont nem szeretett. Anyám sajnálta őt, hiszen mégis csak az unokája. A fiú rendesen vissza is élt a helyzettel, és egyre szemtelenebb lett. Ennek ellenére anyám úgy döntött, hogy ügyvédhez megyünk, és öröklési szerződést kötünk. Valószínűleg eszébe jutott az ominózus megjegyzés, amit unokaöcsém tett arról, hogy legszívesebben kitenne engem az utcára, ha tehetné. Megkötöttük a szerződést, de semmi változás nem történt az együttélésünkben.

Egyszer csak kiderült, hogy terhes lett a fiú barátnője, és meg is született a kisfiuk. Eleinte még felmerült a gondolat, hogy gyerekestül ideköltöznek. Szerencsére erre nem került sor. Elkezdtek építkezni, és én már alig vártam, hogy végre befejezzék az munkát. Ugyanis még rosszabb lett a helyzet, ami még most is tart. Reggel innen megy dolgozni, napközben és este váratlanul érkezik, és későig marad. A kaput soha nem zárja be, és a bejárati ajtó is gyakran nyitva marad, ha csak nem virraszt valaki, hogy bezárja utána. Továbbra is itt mos, itt fürdik, itt mossa az autóját. Viszont már egy tűt sem rak keresztbe a lakásban. Állítólag elkészült az új háza, de kijelentette, hogy esze ágában sincs elvinni a cuccait, továbbra is elfoglal másfél szobát. Öröklési szerződés ide, öröklési szerződés oda, a háromnegyed résznyi tulajdonommal semmit sem érek. Erővel nem tudom kirakni, és ráadásul még én szégyellem magam, hogy idáig jutottunk.

Remélem anyu még sokáig velünk lesz, mert rágondolni sem merek, hogy milyen cirkusz lesz majd annak idején az örökösödéssel kapcsolatban.